Káprázat
Csillagokat szór rám egy
tengernyi képzelet.
Valósággá válván el sem
hiszem, hogy én veled,
itt és ekkor, őrjítő édes,
megfoghatatlan szorosan,
egy pillantásba feledkezve
repülünk a földön, boldogan.
Reményem egy tűnő, bágyadt
álomból kelt,
sokkal inkább éjjeli,
édeni hullámot rejt.
Tajtéka számtalan, nem is
hitt csodát áraszt,
fénycsóvája az éjből rám
talál, engem választ.
Korcsultak vágyaim,
magához vonz ez a káprázat.
Megbomló fátylaim árnyékán
él az az alázat,
melyet hódolatom éleszt, s
szíved örök pezsdülése.
Minden ízem feléd remeg,
te vagy lelkem rezdülése.
