Alkony
Színezett üveg csillan a homorú parton végig,
a kilátás végtelen, felér csaknem a csillagos égig,
s hol bágyadt mosolyok fúlnak dúltan a víztükörbe,
ott az érzés is semmi-szép, fájóan hajol egy gödörbe.
Gondosan csomagolt kendőbe takart kincs a vágyakozás,
mit szaggatva tép szét az álmatlan, hazug-hű elárvulás,
a megtagadt lépés nem előrevisz, inkább hátrataszít,
mi ezernyi kérdés zúg hiába-hangosan, visszapusztít.
Kileng a léc, egy palló korhadva máll könnyen pergő porrá.
Halk hangokat, ha hegynek csap a szél, nem lesz rajtuk semmi úrrá.
A horizont ott távol pirosba öltözve reméli már jőni az éjszakát.
A megnémuló árnyból lassú alak lép ki, súgva a múlt évszakát.
