A pokolban
Van olyan szó,
amitől szárnyra kel a lélek, ahogy meghallja a szíved.
Van olyan szép,
amelytől bimbózni kezd lényed, s holtig tartón szépnek érzed.
A csodának gondolt
hihetetlen varázs rabjává válsz, nyugtod sincsen nélküle.
S tudod, hogy szétporladnál,
visszacsapna rád az átkod, ha kimondanád, "ég vele..."
Van olyan vágy,
mely reménytelen, hiányában mégsem ér az élet semmit.
Van olyan hit,
amely csepp erőt sem ad, inkább testet-lelket szintúgy gyengít.
Értelmetlen csatározás
minden óra, felesleges lélegzetet venni, ha nincs hozzá út,
ha nincs ösvény oda,
hol szélre kel a valód, s ahol két szép szív dobbant együtt újt.
Van olyan kín,
amitől nem érzed, ahogy a jeges szél az arcodba csap.
Van olyan düh,
amitől tehetetlen szíved máglyára ül, s kifakult lángokra kap.
Az elvesztés fájdalma
végigkísér mindörökre a hátralévő nyomorult báb-életen.
A remény döglött romja
sem nyit ajtót, nem nyújt vigaszt, csak mar még egyet a seben.
