Koporsó
Foszlik a kény, fény terül az idő köré.
Hallgat a hang, hant omlik le mélyen.
Szívem megáll, leszáll vérem, tisztul.
Zene csendül, lendül nyíl az éjben.
Porhadó szín, kín ölel át, szunnyad.
Zsenge remény, erény szakasztott gát.
Bódító vágy, lágy érintés összesimít.
Megtépett, holt "volt" se karol többé át.
Érzéki vég, ég a máglya, csapkodó láng.
Hullott porba csorba akarat, mi elölt.
Csontos, rezgő csengő zaja szólal.
Megeredő erdő sötéte ellep, borít.
S kemény föld ölt gúnyát, intő szóval.
Koporsóba temet, teremt rozsdát reám
a kivirágzott, ázott jelen, másé a mind.
Utolsót cseng, reng körben a kies világ,
bereked rekedt sikolyom, nem hallik kint.
