Gödör
Mar egy érzés, akárha sav folyna eremben,
sötétségben fekszem, egy zord, üres veremben,
nem pirkad be fénycsepp a gödör tetején,
mint görgő napfelkelte az átlag-nap elején.
Megfojt valami nyakamra nőtt tüskés inda,
szúrnak tövisei, rám nőnek csápjai, mintha
én éltetném lényét, de ő meg közben megöl,
megfog majd' száz ostort, s lesújt rám az ököl.
Tengernyi kín küszöbén tétova léptem inog,
a talaj hullámzik alattam, körben minden mozog,
egy óra mutatója hangost kattanva jelzi időm,
bármily hágcsó mentene is, elfogyott az erőm.
Lezuhanok a mélybe, hol még feketébb, mi ellep,
a határtalan semmi puhasága kellemesen meglep,
elnyúlok rajta fáradtan, hagyom, hogy átvágjon élesen,
darabjaim a halálnak adom, cserébe enyém a végtelen.
