Vallomás

Vallomás

Jobban szeretlek, mintsem hinnéd:

A lelkem immár örökké rabod,

Nem kívánok mást, mint végigkísérni

Töretlen boldogságod.

Végigfut rajtam a perc, mind,

Mely bennünket egymás karjaiban talált,

Hiszem, hogy létezik a hely,

Hol szabadon együtt lehetünk:

Ha más nem, magába fogad majd

A mennyország.

Vígasz

Vigasz

Az élet ismét próbára tesz.

Minden külön-pillanattal tovább sebez.

Fékezném, ha lehetne, a kínt, mely ilyenkor megszáll,

De lényem nem ereszti tovább: a bánat rám talál.

Reményem csupán kóbor kincs,

Tőled kaptam ajándékba.

Ez az egyetlen – meg a hit –,

Mely könnyeimet leszárítja.

Hiába, harc

Hiába, harc

Döntésem súlya fájó magányba taszít,

Szinte már nincs remény.

Minden tettem örök kárhozatba visz:

Hiszen te elmentél…

Bárha visszatérne újból a csoda,

Mely éltetett,

De félek, ugyanúgy soha nem érinthetem

Már szívedet.

Kérlelem a sorsot – talán

Megkönyörül vérző lelkemen,

Ölelésed ízét eztán

Mindörökké érzem testemen.

Fárasztó az út, mely a végső,

Legteljesebb boldogsághoz vezet,

De nem adom fel!

Hisz életem tökéletesen értelmetlen nélküled…

Távol

Távol

Gyötör, hogy nem engedsz magadhoz közelebb,

Érteni igyekszem az okokat. Igen nehezen megy.

Ennek ellenére csordultig vagyok telve reménnyel,

Mely, lehet, hogy hiábavaló, de kétlem,

Hogy valaha feledem

Mindazon szívbemarkoló órák emlékét,

Mit a karjaidban tölthettem.

Amikor fáj

Amikor fáj

Mikor úgy hiszed, összes reményed odalett,

Meg a hit, mely belengte lényedet,

Akkor jön egy gyötrelmes arculcsapás,

Mely rútul még inkább porig aláz.

A szerelem az egy, mely élteti életed,

Ne engedd hát, hogy a sors elvegye kedvesed!

De tudod, hogyha menni akar,

nem tarthatod fogva,

Hiába tombol miatta szívedben

a magány ostroma…