Életlehelet
Egy utolsó ecsetvonással ért véget.
Sokan kérdezték: Mi volt ez?
Nem más, mint maga az élet.
Könnyeden jött, ajándékba kaptuk.
Előre meg volt benne írva rögös utunk.
Finoman lágy, kusza dallammal indult,
Tétován, félve, segítséggel mozdult.
Aztán felállt.
Egyedül egyensúlyozott át a végtelen,
Zsúfolt, dolgos, életnek csúfolt tengeren.
Orkánok által mélybe taszítva,
Hol langymeleg, hol jégeső gyilkolta.
Mozdulatlanul tűrt, fájt éppúgy, mint boldogságot.
Nem kiáltott, ha parázslott benne a vész,
Csak állt ott.
Őszinte szemekkel tekintgetett körbe, félve,
Hogy ennek mind egyszer vége.
Aztán megtört.
Nem harcolt az elemek ellen árral,
Összedőlt benne mindaz, mit azóta is fájlal.
Káprázat ölelte magába, s ő ment.
Léte valójába: a halálba.
Lassan érkezett a szekér,
Kézjegyén nem volt már ékezet.
Szertefoszló füstbuborékként pukkant szét,
Akár a képzelet.
Egyszer. Utoljára. Szólt.
Akart egy merészet.
Kiáltása sóhajjá fakult,
S felemésztett mindent az enyészet.
Kísértetként visszatekintve
Mosollyal néz le a földre.
Két puszta kezét dér lepi,
Szíve romokban, lelkét nem védheti.
Sajgó kínok közti végzetbe veszett, s tényleg:
Magával ragadta a lényeg:
Nem üvölt már, nem hisz,
Nem tud, és nem akar.
Kéjesen hátraveti magát a fellegben,
Érzi: öröme örök.
Kivédhetetlenek ezen ördögi körök.
