Derengés
Kegyetlen hideg és pusztító az éj,
Nemkülönben a nap, mikor nyugovóra tér.
Az árnyak felkelnek, csupasz fák közt kísértenek.
A szellemvilág dalol: szél sír, tűzifa pattogva recseg.
Halkan kúszik az égre a Hold, hogy észre ne vegyék,
Kísérői, a csillagok, mind alázatos szolganép.
Kusza fellegek közt lenti félszből is nyugalomra lelhetsz,
Lebegve, boldogan, könnyeden ott, békén szemlélhetsz.
Talán van visszaút. Talán nincs vég vagy csekély.
Léted leigázott romjairól jogos a kételyed:
van még esély?
A csönd ekkor lassan kinyílik; világra vált,
A gond gyorsan szertefoszlik, s „viszlát” – kiált.
Az árnyak is távolodnak, a szellemek elporladnak,
A fényben mind elsimulnak, s ránk köszönt a jövő: holnap.
