Te meg én
Szilárdra vált egy cseppfolyós, renyhe éjszaka.
Lesújt rám bánatom mélyben lakó, füstös színű évszaka.
Tör és zúz a téboly, megingásba taszít a szél,
ott lent lándzsák várnak, és nincs semmi, ami él.
Sötétet tapogat, nihilt pásztáznak megvakult szemeim.
Halott árnyat látnak, s térdre taszítnak megőszült romjaim.
Palást borít egy köd, testem kihűl lassan végre,
s csakis lefelé von, tőrbe óhajt húzni lelkem mérge.
Pengeélre ránt és megtáncoltat rajta a vágy.
Bőszen taposom szilánkos ormait, s vattásan lágy,
életízű fény hasad át rögtön komor felhők tömegén,
elparázslok, bár zuhannék... Karod fog át. Ketten vagyunk. Te meg én.
