Utunk
Elbódult mécsesek üdítően
kékes lángja lobban.
Hiába akarnám, nem
szerethetnélek jobban
annál, ahogy remegve most
és így imád a lényem,
Ellenkezéseknek annyi, rád
simulok, eggyé lettünk, érzem.
Nógat az idő, szaladó
percek titkos, szép ostroma
szakajtotta ketté óránk. A
remény nem ostoba,
kéjt áraszt, forrást
fakaszt, lánctalan béklyókba tör,
színe vakítja meg szemem,
s lustán némaságba gyötör.
Testtelen lebegek a
semmin, egyedül karod fog át.
Megcélzott csillagunk
felizzva mutatja az útját,
majd mályva fellegek
repítenek gyors afelé,
hol megforrott fal épül
egyenest a szívünk köré.
Tűz fagy el, s jég izzik,
buzgón megremegtet a vágy.
Ne tűnj el, csodázz még,
lelkemnek ily' szépséges mérgeket ádj,
eméssz fel, borzongass,
nyárítsd szavaddal bennem a télt...
Fogd kezem és csak így
csókolj, míg el nem érjük a célt.
