Pihenő
Rohamsodrásban elvesző,
vad emlék
suttogó titka száguld. Bár
még látnék,
de elmosódik a táj, és én
ezer csíkját nézem.
Fodrosodik, ha már lassul,
s színeit is érzem.
Rebben a levegő, üres
kincse telik tűzzel,
majd édes lesz keserű, íze
felér minden mézzel,
megáll a pillanat, és
kibontja színes szirmát a táj.
Szívembe az álom
valóságteli talajt váj.
Meglegyint egy kérdés,
talánya magával von, ölel,
élni a kísértést, vagy
belepusztulni kell?
Számító hűvösből forróba
csap át a kéj,
s ártatlanból, bájjal,
bűnössé válik az éj.
Tapinthatón füstös, sodró
lesz újra az út,
de nem változik az íze,
csak magába olvaszt egy újt.
Immár kézen fogva száguld,
párosan az a két szív,
miket a tömjénbe kábult elemi
erő épít, és hív.
Magával ránt, zsongón hív ez
az őrülten izzadó tény,
az erő nem lankad, újfent
csíkká válik körben a fény,
jön egy újabb ár, ami
ismét titkos száguldóvá válva
csábít egyre gyorsabban,
új és új csodákra várva.
