A jó
Karod támaszt,
nem ócska tükör, amely
üvegként roppan el.
Csókod széppel áraszt,
édes kín az, mely ölelésed
mélyén önt el.
Ha nem akarnád szívem
hasonlón, ily vágyón,
ahogy én akarom szíved,
mindenestül, fájón,
s örömünk nem égne füstös,
izzó egén,
nem lehetnél te te, és nem
volnék én sem én.
Mintha kérhetném a Naptól,
hogy többé ne keljen fel...
Vagy gyaláznám a Holdat,
mit éjkor ezer csillag ölel.
Gyönge szavam megadottan
nyögésbe fúl.
Lelkem feléd kitárt karral,
önként vonul.
Karod támaszt,
nem vékony ág, mi súly
alatt hasad el.
Csókod széppel áraszt,
a végtelen jó, mely engem
ölelésedben lel.
