Őröm
Hamvas napfény, látszólag is
színes,
ékes órákkal tarkított,
selymes-édes,
varázsokat rejtő, boldogabbá
tépett életet
rajzol örömkönny-nedves
falra, s kiélten méreget.
Tekintet egy sötét órán,
üldöz a fény,
a hold világa, s e
világban ezer mesebeli lény,
kik hangján mesenyelven,
tompán susog az éj,
majd marcipánhajnalát
körénk zárja a valótlan-jó kéj.
Szédít a mohóság, táncba
rángat a csend,
fülemben múlt élet
igaz-bús dala cseng.
Rácsukom az ajtót, és
eloldom döbbent láncait,
elsimítom lassan homlokán
futó ráncait.
Elámul, féltőn, karjaival rezgőn,
óvón ölel,
felvesz harcot értem
jéggel, félelmetes köddel,
majd lapot oszt a létnek,
hátat fordít sorsnak,
ügyes kötelet dob
mentségként, orv vigasznak.
Palántát ragyog a
csermely, íze színével vétkez,
s míg sebes tempója élhető
lassúra fékez,
én kettőre töröm az
örömöm, s rád nézek.
Halhat'lanná teszel, őröm.
Semmitől nem félek.
