Az utolsó ihlet
Nem maradt bennem harag,
Nincs rím, mely árva maradt.
Csukott ajtóvá vált a lelkem,
Kinyitni többé már nem tehetem.
Lezárult az idő, vége van a dalnak,
Írni sosem késő, tán egyszer olvasnak.
Értelmetlen, sivár, ötlettelen skála
Amely megfoszthatná magányomat. Hála!
Elmúlt régvolt szépség, csoda sem csüng szómból,
Jég fed kietlen létezést, ki sem látszik a hóból.
Aranykerítéssel körbezárt régi emlék, mosoly,
Most eltemetem, tán sosem élt, nem kiált fel: tombolj!
Ringva hallgatózom nesztelen éneket,
Madárdallam kúszik fülembe, megremeg.
Ez a szép! Nem az írott szavak.
Azok már csak mesék, és meg sem szólalnak.
Látni kell a végét, érezni győzelmet,
S befejezni létét, e keserű förtelmet.
Holt gyász szalad utánam vádlón,
Pedig nincs dolgom itt, inkább túl a hálón.
Kezem reszket, az utolsó sorokat írom,
Szívem üres, de te… vigyázz magadra, barátom!
Utunk itt szétválik. Nincs több szó már bennem.
Elmondottam mindent. Érzem, el kell mennem.
