Egy késztetés
Nehezen, lomhán áramló, bővizű, vérvörös folyó,
Benned úszik hullám, lelkem már nem álmodó.
Vége van a nyárnak, az ősz is már halványul,
Nincsen, ki megragaszt, magányom rám bámul.
Csodatengerem, te! Ki őrzi még szívemet,
Visszaadnod nehéz az életkedvemet.
Talán feléledek… vagy nem… a jövőben,
Sorsom immár véges. Mindenem kezedben.
Kinyitom a szemem, meglátom a holdat,
Nincs semmihez kedvem, nem vágyam a holnap.
Törött tükröd bennem, reményünk elfakul,
Vidd oda életem, hol a fagy a nagyúr.
Káprázik a szívem, vesztünkbe rohanok,
Akarom a csendem, ott, ahol a romok.
Érzed, amit élek, nem vagyunk egyedül.
Mégsem hiszem hited: valaha sikerül.
Némán ábrándozom, a társam csak a halál,
Szerelmed megkapom, de ürességem kiált;
Életemnek vége, akárcsak, mint neki,
Ha segítesz, talán… majd sikerül túllépni.
