Lángtánc
Némán mered körénk az
éjszaka,
csendje botorkálva hasít
fényeket.
Egymást vigyázva ölel a
képzelet,
megrendül nappalunk ékes
alkonya.
Betakar a homály, teste
bársony,
ránk visít egy tündérszerű
rém szava.
Nesz nélkül, suttogón tör
elő a láng,
szép szelíd pattogása
enyhít az éjjelen.
Mind a ketten rámeredünk
a fényére éberen.
Visszamered egy éles, éhes
szempár ránk
a kósza tánclépések zenéje
ütemén.
S az éj teste bíbor
szenvedélyízűvé ráng.
Felfedezem a tekinteted,
kéjjel nézel.
Lehunyt szemekkel is látni
véllek, ölelsz.
A fel-felcsapó lángnál is
magasabbra emelsz,
karod, érintésed... mintha
bekennének mézzel.
Átélem a tüzet, benne
táncol testünk, lényünk.
Lánggá válunk. Minden mást
az égő máglya vég'z el.
