Változatlan
Rám ordít az érzés;
múló-édes hangja ott is táncol,
hol egy félő ölelésbe fúló
gyöngéd remegés elsáncol.
Lélegzetem akad, rohanva
tör tüdőmbe a légzés.
Illatod kábít el végleg,
mindenem zsong, égzengés.
Kiesre vált világ, álommá
pergő homok-tiszta szemek,
kinyíló hirtelenbe suhannak
át őrült, téboly-percek.
Túlsiet a vágyam,
előreszaladtan vonz magához,
s felém hajlít a képzelet,
végzetvágyunk eggyé kárhoz.
Éltet a fény, rablóvá lett
csókod törtté szaggat,
lávásodó testem lágy fáklyaként
osztott útra aggat,
majd borostyánléptekkel
siet, és megkísért a remény,
ölelésben rezg a varázs, s
cseppfolyóvá omlik az éj, szegény.
Üde homály az oszló
végtelen elrejtett tengerén,
apályba rohanó hűs dagály,
felduzzadó sikoly terén,
egy örök-ördögi pillanat,
mely torzzá tűnve szépül,
de míg karod fog át, rút
világunk változatlan szépre épül.
