Hajnal
Gyorsan dörren rám a
reggel;
magamba szívom hűvös
illatát.
A robajlón vörös ég, nem
zörej,
mit hallatott magáról egy
álló éjen át,
s míg füstös pezsgőszínné
fakult a képzelet,
fakó a dallam is, mi
álmomból kikísér.
Tótágast áll még a
kishitűvé dermedt,
féktelen rám kúszó,
márványos szemű dér.
Nyújtózva tárom a sugárnak
karjaim,
ujjam csak halovány
árnyékába botlik,
de nem hűtöm jegesre ásító
könnyeim,
már közelről eszmélem,
ahogy a nap felfénylik.
Hagyom, beburkoljon,
átlátszó köntöse
körém kúszva kápráz, bőröm
felborzolja,
s midőn a hajnal lehajló
üstöke
pukedlizik, s messze
táncolva oldja
ki béklyóim, levetem
láncaim, én is fellibbenek.
Magam mellé nézve riadok
vigyázzba...
Hiába, bár késő, még csak
most döbbenek,
Te voltál, ki végig
álmomat vigyázta.
