Magány
Sötétben, egyedül, csak a
csillagok fényében létezem.
Önhibámon kívül, de néha
előfordul, hogy vétkezem,
s ilyenkor félek, egy
apró, szálkás fabatkányit sem ér az életem,
szerencse sehol, a
reményem holt. Magam köré fonom két kezem.
Eltaszít a jóság, tükröm
szilánkjaiba nézve nem engem látok,
sokkal inkább valami torz,
fénytelen lényt... Ijedten felkiáltok,
hangom a csendbe olvad,
mint az aszfaltba a kátrány. Átok
ül rám, körém kanyarodik,
szorít... De általa sem érzem, hogy látok.
Dúlt vakságom magányomba
fullasztja az éjszakai létem,
egyedül vagyok annyira,
hogy én magam is megriadok, féltem
borongósra felhősödött,
viharos világom. Valaha még éltem,
de hogy élek-e még újra…
Ezt perpillanat rombolóan kétlem.
