Végtelen út
Séta síri csendben, üres a
város.
Lámpák fénye kísér, de
mind álmos,
ahogy árnyékot vet
némelyük ereje.
Tapogatózom, hol lehet az
utcám eleje.
Talpig elönt az éj, magába
szippant teljesen,
nem kísért meg több mély,
áthatóan izzó érzelem.
Magam megyem az utam,
ösvényem széles.
Mögöttem jön a Hold,
udvara mézédes.
Szikkad, fülled a csend,
ódája szomorú,
lehunyja szemeit a fán a
bús varjú.
Tompa bizsergésem éltet,
még akarom!
Nem habozok tovább,
kinyújtom a karom.
Ujjam embert tapint, bőre
perzselően hevült.
Hasonló lázam ég, szinte
már idült.
Megremegek, gyors egy
szellő ölel.
Körém omlik az út, a vége
nem enged el.
