Szellemjárás
Eljött. Újra köztünk kísért a tél,
fák ágait csupaszító őszt követve.
Túlvilági fénybe burkol mindent, mit ér,
bokrokról az utolsó leveleket is levetve.
Harmatként csillognak dércseppjei,
szél hordja szét fakó ruhája fodrait,
segítői fagyba öltözött, hű lidércei,
kik beteljesítik uralkodójuk hűs álmait.
Kérlelhetetlen hideggé válik az éj,
megszökni előle nem lehet,
hiába fúj felénk a langy, déli szél,
az évszak színeit most is a tél ölte meg.
A fagy boldogan mosolyogva tombol.
Nem ismer kegyelmet, elcseni fényünk melegét,
ám ennek ellenére semmit le nem rombol;
felöltözteti a föld meztelenné vált testét.
Az őselem hófehér ruhában egészen szellemi.
Hetekbe telik, míg felébredve más színekre vágyik,
ám addig sincs veszve egyáltalán semmi;
míg nem jő a tavasz, szép menyasszonnyá válik.
