Szélcsend előtt
Sistergő éjszaka. Sötétlő
vágyak otthona,
hol tornácra taszul a
képzelet. A végzetet
nem fűti rossz árnyak
ostroma. Újabb korszaka
a kéjnek. Csontig hasító,
féktelen szép ének.
Megborzonganak az árnyak.
Reszkető ágyak,
vörös-feketeszín oltár.
Vágyam élénken csak te voltál.
Halk dallamból nyílik,
majd dübörgőn körénk siklik
buzgón ez a mámoros álom.
A reggelt kicsit sem várom.
Kitör a tűz. Dühöng,
szétmarcangol, a végsőkig űz
a vihar fájón. Mégis
akarom még, tisztán, ártón,
nem kelti félelmem elsöprő
ereje. Ez az eleje,
vadul maga alá teper – a
kín, s pihegő sóhajt lehel.
Küzdő testű, szobormerev
szívek. Szép’ az ívek,
mivé hajlít a jó,
olthatatlan, és csak nekünk való.
A szív is zaklatottan
dobban, de még, még egyet lobban,
új lángra kapva merészen
ég. Ez ordítjuk némán is: még!
Nem csillapul hamar
parázs. Ez a varázs
él, míg nem jő a pirkadat.
A hajnal kisarjad,
a vihar se vészesen zeng.
Halk hang cseng,
suttogva beszél. Lelkünk
szemeinkkel mesél.
Szélcsend söpör át a
tájon. Kimerülten az új éjt várom.
