Végzet közben
Feléledő árnyékok alakja
fonja ezüst fényét a Hold köré,
s színek lelke szólal,
ábrándos-boldogat kiált a csend.
Örömöt simít egy tenyér puha
bőrre, halk érzése jóval
kecsegtetőbb, sokkal
tarkábbá tesz éjet, mint unalmas rend.
Magasra nyúlik az árnyék,
karja elér lüktetve pulzáló szívemig,
köré cirógatja néhány
csontos ujját, úgy jegesít a hője!
Kitörli belőle a
megszokottság pusztán villogó ármányát,
s újjal tölti tele.
Büszkévé lelkesül fel a létezés napnyi fénye.
A homokba bottal karcolt
nevet elmoshatja egy vetődő hullám,
mégis csodás a pusztulás.
A bőr alá tintával írott szeretet
elmoshatatlan éget,
lángol, mint gyertya féktelen tánc-árnya.
Vagy lepke szárnya, mi a
lámpafénynél ég meg, de hősen kér újabb szeletet.
Titkon rezgő láncok,
erősen és szakadatlan fűznek elvarratlan össze.
A homály csak egy kósza eszmény,
illan, mint az álom.
Végzetre találva, míg a
tüdő izzó sóhajtásra képes,
sem előtt, sem után, annál
inkább közben lelem meg a párom.
