Ott
Hajlik a tér, bogas ágak
nesze reccsen,
lassan vízszintig ér a
mese, hűs esőként cseppen,
növő sodrásra tér a bágyadt
folyó csendben,
kinéz medréből a vér, halotti
alvadással szemben.
Cellaként vesz körbe, zár,
lánc fonja át a testem,
percem el is múlt már,
lanyhuló pillantást vetettem
arra, ahol új tisztás vár,
hol ott lehetünk ketten,
ahol az időnk megáll, és nem érhet
fény sem tetten.
