Zárka
Megrablott egy érzés, kék
égre borult éj
sötétsége leplez, fátyla
feketén mély,
halk sikoly riadttá
dermeszt, szívem megáll,
majd újult erővel dobolni kezd benne a
halál.
Felordít körben a csend, a
rikoly elült,
félelmem sűrűn
hulló
könnyben ázó, idült
tekintet vonz alább, egészen
térdre taszít,
az óra mutatója percenként
évezredet veszít.
Egy tincsem őszbe színül, majd hamuvá
vész,
messziről közelembe réved maradék
józanabb ész,
a rácsok sima falán
tucatnyi esőcsepp fagy,
reményem bús-ostobán
teljesen magamra hagy.
Szunnyadttá szédít a vágy,
kutatnám, hol a kiút,
lé’gzetem fulladozik, majd
szemem szít új háborút,
lemállott téglákra rótt,
vérszínű karmolt térkép,
utolsó szavam kiált, a
kinti lét túl csodaszép.
