Törékenyül
Vékony jégen táncoló fény,
szalad.
Megsimít szelíden szívembe
suttogó szép szavad,
és hol a cérna, az az
utolsó szál, szakad,
ott bámul a táj; bénultan
döbben rá, hogy szabad.
Ágaknak álárnya át
illanóan ölel,
romos bástya bánja, mily
törődötten
dől
el,
hömpölygő víz árja dúló vaserővel öklel,
hol napsugárból omló,
halott reményvillám tör fel.
Szilárd üvegszilánk a
földre hullva törékenyül,
lelkem húrja tündérhangot
vágyva pendül,
szomjam oltva egyetlen
korty mézzé cseppül,
majd szemem fénye
tükörsíkban égve szótlan elül.
