Úgyis vége lesz

Úgyis vége lesz

Leláncolt romokba vésett tompa cél,

Koporsófedél zárja el aranyát.

Megtisztulni jő majd ide az éj,

Nem hallja torz bástya ostromát.

Roncsolt csontok halmain zakatol a mély,

Elrejtett menekvés. Vár a halál.

Nincs segítség, csak te vagy. Meg a szél.

Az űzi szellemeid víg tivornyáját.

Csend van. E csendben egyetlen érzés robotol.

Az az egy, mely mindig felszabadít:

Lenni és életben maradni. Ki a romok alól!

Még akkor is, ha a kín túl erősen feszít.

Megszűnő a fájdalom; morcosan dalol,

De ami gyilkol, pont azon nem segít,

Harcias szalmaszálba tíz körömmel karmol,

Hiába. Te leszel majd az, aki veszít.

Tétlen utolsó óra, lebegő képkockák

Sorban sorakozva múlatják az időt,

Hevenyült gyötrelmek a reményt alázzák,

Nincs perc, mely fricskázza a jövőt.

Hunyt, tört gyertya csonkja a kijáratnál

Nem segíti többé a menekülőt.

Itt a pillanat, mielőtt megszólal a halál,

Vége. A mutató végleg éjfélt ütött.

Egy csepp csoda

Egy csepp csoda

Hihetetlen.

Kis semmiség,

Mely bennem él.

Övé a lelkem, létem.

Apró teste lágyan moccan,

Kicsiny szíve gyorsan dobban.

Növekvése hévvel rohan,

Fejlődése hamar megvan.

Picinyke kincs ő a csendben.

Csillagfény méh-éji égen,

Gyémánt akarattal lobbant

Szerelmünk következtében.

Szálló pihe képzeletben,

Törpe álom. Lehetetlen?

Már holtbiztos az otthona.

Nem leszünk rossz mostoha.

Sok a dolgod még odabent,

Tered megnő, s a kényelmed.

Várjuk idekint majd első lépted,

Hol folytatódhat az életed.

Egyként

Egyként

Érzed? Veled szabad vagyok.

Nem rombolnak le ármányok.

Sejtelmes tűz között állok,

De velem vagy. Szabad vagyok.

Hallod? Veled teljes vagyok.

Egésznek hallom a hangot,

Nem csend háza, ahol lakok.

Te velem vagy. Teljes vagyok.

Nézd csak, veled szelíd vagyok.

Kínozhatnak zord botrányok,

Fájó lélek-gyilkosságok,

De nézd csak: veled szelíd vagyok.

Érezd! Benned biztos vagyok.

Féltékenység sosem bántott.

Szerelmed nem üres szó volt.

Hatott. Benned biztos vagyok.

Ne félj, neked igaz vagyok.

A hitványság sosem rontott.

Maszkos mélabú nem bomlott.

Titkot ne féld, neked igaz vagyok.

Szeress! Látod? Benned vagyok.

Minden percben szívem suttog

Melódiát, míg szárnyalok.

Láss meg, szeress, benned vagyok.

Ölelj meg, hisz nálad vagyok.

Sosem rántanak el a hullámok,

Nyugalom őrz, míg szíved ragyog,

Ne ölj, ölelj! Nálad maradok. 

Búcsúzás

Búcsúzás

Semmi sem olyan már, mint régen.

Megállok, s csodálkozva kérdem:

Mi lett más? Mi változott? Nem értem.

Hangulat? Kedv? Érzelem? Ezt féltem.

Féltem, hogy ez lesz, hogy fájót üt az óra.

De kösz, nem kell a stressz. Menjünk két irányba!

Szeretett barátságnak tudtam, mely most taszít a kárba,

Nem teljesen átgondolt tett, mely majd leküld a pokolba.

Odalent heverve mégis van még erőm, érzem,

Nem állt meg. Ugyanolyan gyorsan ver a szívem.

Minden múltba vesző nélkül üresebb életem,

De tanultam is; rólam - ezt neked köszönhetem.

Hálával nézek vissza a veled töltött évre,

Örömünk, s bánatunk sokszor kényszerített térdre.

Egymásnak ott voltunk, nevettünk, kéz-kézben,

Ha baj volt, sirattuk, mint sajgó szív a szívben.

Véget ért a dallam. Nincs több sor a kottán.

Ismertelek téged, köszönet mindért, mit adtál.

Utunk kettészakad, majd keresztez még talán,

De addig is emlékezz: miattad vagyok ez,

Hatottál rám, belém égtél, s én fejlődtem.

Aztán elengedtük egymást, de már tiéd hálám.

Odabent

Odabent

Először még gondolat sem vagy.

Szenvedélyes ölelésbe fúló vad mámor,

Ez alapozza meg sorsodat.

S két alkotód, ki nem marad utána sem távol.

Tervezetlen kincs vagy, apró gyémánt.

Gyönge, kis harctalan s féktelen következmény,

Ki jobb bizonyíték nem is lehetne szerelem gyanánt.

Hagyjuk világra jőni, de ez nem engedmény.

Sornyi töprengés után sejlik fel a döntés,

Árnyéka sok. Féltés és ijedtség szaporította pillanat.

De ha már csak learatásra vár a termés,

Igen! - mondd. Nem lesz megbánt akarat.

Testmeleg ölelés leng mindenütt körbe,

Hónapokig használt otthonod sötét.

Pozíciód egy ideig, sőt, nagyon sokáig görbe,

Kinyújtott kézzel még vakon tapogatózva élsz.

Dobbanásokkal átszőtt csendbe zárva

Csak halk csobbanás neszeit észleled,

Egyedül kell álmodnod a vártra,

Míg eljő majd, s körbevesz a szeretet.

Minden pillanatunk közös egyből fakad.

Hosszú várakozást követve nincs szebb kép,

Mint az az egyetlen, s örökké tartó pillanat,

Mikor szemed-szád kinyílik, hangod betölti a teret,

Bőröd ráncos, de mégis: téged imád körötted a nép.

Élet lesz

Élet lesz

Ősi csend honol odabent,

Új élet hazája.

Néma csobbanásból indult,

Ma már test otthona.

Piciny sejtelem, növekvő kis gombóc,

Árnyékkal díszítve,

Halkan kucorogva moccan, szaporán

Dobban a kis szíve.

Nem sejtettük volna,

Még nem is akartuk,

Halhatatlan lenni benne…

Ezt meg nem gondoltuk.

Tovaszállt az az éj,

De gyümölcse maradt,

Lágyan hullámzott a kéj,

Gyönyöre ragadt.

Sietős iramban nő,

Élni igyekszik az élet,

Ne űzd el, nemcsak benned van ő,

Benne is tovább él lényed.

Idő várakozik, s te,

Hogy karjaidba vehesd,

Ne bánd a döntésed,

Szeresd! - Ez az, amit tehetsz!

Várakozás

Várakozás

Barlang ez, hol megbújik az élet,

Mint az ősi korban: csak védelmet keres.

Lágy tenger, mely gyöngén körbeöleli,

Belőle kap mindent, mi sokáig élteti.

Számodra egy csoda. Féltett és képtelen,

Pedig már tudod: nincsen szebb érzelem.

Hónapokig készülsz, hogy legyél jó anyja,

De időd még tenger, érj a feladatra!

Elemi

Elemi

Üvölt a szél, áthatol a ruhámon,

Belereszket szinte az egész világom.

Hozzád bújok, szerelmed felmelegít,

Ölelésed pezsgő hője mindig segít.

Csepegő eső sem hűti le a vágyunk,

Bár tudjuk jól, otthon vár az ágyunk.

Kellemmel tarkult forróság önti el a szívem,

Mely tiéddel dobban. Egy a testem-lelkem.

Tombol a vihar kint, bennünk az érzelem,

Bárki bármit mondhat - ilyen a szerelem!

Nincs orkán, jég vagy más természeti csapás,

Mely könnyedén elérné, hogy elengedjük egymást.

Közös a pillanat, szíved őrzi lelkem,

Tőled kapom a jót, másnak nem engedem!

Hegyünk csúcs-orma lesz frigyünknek tanúja,

A következmény pedig mámorunk utódja.

Kezdet

Kezdet

Testem-lelkem megváltozott,

Néma csend lakik odabenn, de mégis!

Valami más. Ezer apró szívdobbanás,

Ez gyönyörű! Hallod? Én is!

Lélegzet nincs, vízben lakozik a dallam,

Apró hullámokat vet ereje.

Felvillan egy kéz, lüktet a test,

Ez nem te vagy, egy új lét kezdete.

Éji létezés

Éji létezés

A fény gyorsan szökken be az ablakon,

Nem érzékelem, még alszom.

Tudatom álmomban gomolyog tétón,

Való nyílik körülöttem fájón.

Harcba kezd az éj. Utolsó foltjai

Fel-felbukkannak vicsorgó láncai,

De a Nap erősebb, nem hagyja nyomát

A sötétnek. Letöri fogát.

Csivit-dallam szólal, megtöri a csendet.

Mind, ki ébren van már: „Jöjj, éjszaka! Ments meg!”

Kezem nyújtom álmom boldogába,

Nem vágyom felkelni, inkább vissza, ágyba!

Ám a neszek felgyorsulnak, a világ forogni kezd,

Nincs választás, a jó véget ért, hát érezd!

Szemem kinyitva hagyom a napsugarat játszani,

Itt a holnap. Élek. Tovább kell folytatni.

Robotba révülve napi hajsza után végre

Fellélegzem, jön az éj, újra vége.

Árny kísér haza, s vidám narancs fények.

Most van az én időm, az éjszaka a lényeg.

Sűrű vattába burkol a csoda, s már ott vagyok.

Ez életem zátonya, itt szabadon lakok.

Nem kísért a múlt, nem fáj jelen-élet,

Jövőm tapasztalom, s a hídját a mennynek.