Búcsúzás
Semmi sem olyan már, mint régen.
Megállok, s csodálkozva kérdem:
Mi lett más? Mi változott? Nem értem.
Hangulat? Kedv? Érzelem? Ezt féltem.
Féltem, hogy ez lesz, hogy fájót üt az óra.
De kösz, nem kell a stressz. Menjünk két irányba!
Szeretett barátságnak tudtam, mely most taszít a kárba,
Nem teljesen átgondolt tett, mely majd leküld a pokolba.
Odalent heverve mégis van még erőm, érzem,
Nem állt meg. Ugyanolyan gyorsan ver a szívem.
Minden múltba vesző nélkül üresebb életem,
De tanultam is; rólam - ezt neked köszönhetem.
Hálával nézek vissza a veled töltött évre,
Örömünk, s bánatunk sokszor kényszerített térdre.
Egymásnak ott voltunk, nevettünk, kéz-kézben,
Ha baj volt, sirattuk, mint sajgó szív a szívben.
Véget ért a dallam. Nincs több sor a kottán.
Ismertelek téged, köszönet mindért, mit adtál.
Utunk kettészakad, majd keresztez még talán,
De addig is emlékezz: miattad vagyok ez,
Hatottál rám, belém égtél, s én fejlődtem.
Aztán elengedtük egymást, de már tiéd hálám.
