(Hal)álom
„Lehet, hogy fehérlik az este?”
Lágy fények mind-mind ködbe veszve,
Szenvtelen haraggal sújtva,
Hatalmas zord cellákba zárva,
Hiába menekülsz.
Nincs rejtek, hol bizton eltűnsz.
Rövid halállal farkasszemet nézve,
Zörejlő égzengés a csendbe!
Kiáltásod végső imádat tartja,
Kegyetlen. Reménynek nincs itt partja.
Láncolva merész égi ének,
Utolsót dobban a szív,
„Még egy percig élek.”
S aztán…
Átvágtázol a temérdek hóbuckán.
Ott a kapu, de nincs kulcs, ami nyitja,
Utazó felhőd szétfoszlott,
Ez már csupán szikra.
Zuhanva a semmi felé halkan
Egy dallam kúszik a füledbe bátran.
„Nem félek, életemnek vége,
Repülni tanulok, most, a ködbe lépve.”
Emlékeiddel eltelve árad a rég
Feledett lehetőség. Nincs még vég.
Sűrűl már a homály, majd ott a kép:
Kinyílik az ajtó,
Nem vagy távolodó.
„Előtte állok… Belépjek?
Mi terhet tartogat rám az élet?”
Merészség oda úgy benyitni,
Hol ezer tűz vár téged elégni.
Halvány köd oszlik, citrom lesz a vidék.
Látványnak sok, de igézetnek kevés.
Szíved csendje tompán kong, ám jól vagy,
Csak egy van, mi fáj: már jő is az ébredés.
