Éji létezés
A fény gyorsan szökken be az ablakon,
Nem érzékelem, még alszom.
Tudatom álmomban gomolyog tétón,
Való nyílik körülöttem fájón.
Harcba kezd az éj. Utolsó foltjai
Fel-felbukkannak vicsorgó láncai,
De a Nap erősebb, nem hagyja nyomát
A sötétnek. Letöri fogát.
Csivit-dallam szólal, megtöri a csendet.
Mind, ki ébren van már: „Jöjj, éjszaka! Ments meg!”
Kezem nyújtom álmom boldogába,
Nem vágyom felkelni, inkább vissza, ágyba!
Ám a neszek felgyorsulnak, a világ forogni kezd,
Nincs választás, a jó véget ért, hát érezd!
Szemem kinyitva hagyom a napsugarat játszani,
Itt a holnap. Élek. Tovább kell folytatni.
Robotba révülve napi hajsza után végre
Fellélegzem, jön az éj, újra vége.
Árny kísér haza, s vidám narancs fények.
Most van az én időm, az éjszaka a lényeg.
Sűrű vattába burkol a csoda, s már ott vagyok.
Ez életem zátonya, itt szabadon lakok.
Nem kísért a múlt, nem fáj jelen-élet,
Jövőm tapasztalom, s a hídját a mennynek.
