Odabent
Először még gondolat sem vagy.
Szenvedélyes ölelésbe fúló vad mámor,
Ez alapozza meg sorsodat.
S két alkotód, ki nem marad utána sem távol.
Tervezetlen kincs vagy, apró gyémánt.
Gyönge, kis harctalan s féktelen következmény,
Ki jobb bizonyíték nem is lehetne szerelem gyanánt.
Hagyjuk világra jőni, de ez nem engedmény.
Sornyi töprengés után sejlik fel a döntés,
Árnyéka sok. Féltés és ijedtség szaporította pillanat.
De ha már csak learatásra vár a termés,
Igen! - mondd. Nem lesz megbánt akarat.
Testmeleg ölelés leng mindenütt körbe,
Hónapokig használt otthonod sötét.
Pozíciód egy ideig, sőt, nagyon sokáig görbe,
Kinyújtott kézzel még vakon tapogatózva élsz.
Dobbanásokkal átszőtt csendbe zárva
Csak halk csobbanás neszeit észleled,
Egyedül kell álmodnod a vártra,
Míg eljő majd, s körbevesz a szeretet.
Minden pillanatunk közös egyből fakad.
Hosszú várakozást követve nincs szebb kép,
Mint az az egyetlen, s örökké tartó pillanat,
Mikor szemed-szád kinyílik, hangod betölti a teret,
Bőröd ráncos, de mégis: téged imád körötted a nép.
