Úgyis vége lesz
Leláncolt romokba vésett tompa cél,
Koporsófedél zárja el aranyát.
Megtisztulni jő majd ide az éj,
Nem hallja torz bástya ostromát.
Roncsolt csontok halmain zakatol a mély,
Elrejtett menekvés. Vár a halál.
Nincs segítség, csak te vagy. Meg a szél.
Az űzi szellemeid víg tivornyáját.
Csend van. E csendben egyetlen érzés robotol.
Az az egy, mely mindig felszabadít:
Lenni és életben maradni. Ki a romok alól!
Még akkor is, ha a kín túl erősen feszít.
Megszűnő a fájdalom; morcosan dalol,
De ami gyilkol, pont azon nem segít,
Harcias szalmaszálba tíz körömmel karmol,
Hiába. Te leszel majd az, aki veszít.
Tétlen utolsó óra, lebegő képkockák
Sorban sorakozva múlatják az időt,
Hevenyült gyötrelmek a reményt alázzák,
Nincs perc, mely fricskázza a jövőt.
Hunyt, tört gyertya csonkja a kijáratnál
Nem segíti többé a menekülőt.
Itt a pillanat, mielőtt megszólal a halál,
Vége. A mutató végleg éjfélt ütött.
