Mindenki hazudik
Régen néztem a doktor House-t, volt benne egy kulcsmondat: "Mindenki hazudik". Ezen mindig jót derültem, amíg nem néztem körül a környezetemben. Ugyanis tényleg mindenki hazudik. Ha nem másoknak, akkor önmagának, de az első a gyakoribb.
Lehet ez apró füllentés, tagadás, hárítás vagy szimplán csak adott illetőnek adott dolgot nem akarunk az orrára kötni, esetleg kímélni szeretnénk. (Én is ilyen vagyok, nem tagadom egy pillanatig sem, épp ezért magamat sem értem, de most azért eltűnődöm.)
Gondoljunk csak bele.
Egész nap kínlódtunk a suliban, vagy a munkahelyen, a tanár/főnök minket szívat, hazaérve mégis, ha megkérdik: „Mi történt ma veled?”, többnyire azt feleljük: „Semmi”. Ha rosszul vagyunk valamitől és ez látszik is - legyen például kaja, betegség, mások viselkedése által gerjesztett hányinger -, ha megkérdik „Jól vagy?”, a válasz általában: „Persze, minden oké”. Magunkban meg fájunk, fortyogunk, és ahelyett, hogy elmondanánk az igazat: „Nem, rossz volt a kaja”, „Elkaptam valami nyavalyát” vagy „Undorító, amit XY művel”, hárítunk, tagadunk, takargatunk. Miért?
Ha borsot akarunk törni valaki orra alá, akkor legalább jó okunk van rá, de ha nem? Ha csak szimplán nincs kedvünk beszélni róla, miért nem mondjuk ezt? Őszintén?
Vagy azt, hogy semmi köze hozzá a kérdezőnek (még ha ezen megsértődik is)?
Az is előfordul, hogy a valóságot akarjuk eltitkolni, mert sejtjük, hogy a másik fél ellenkező véleményen van, mint mi. Ha kamaszként randira megyünk, de a szülő nem helyesli, inkább azt mondjuk, a barátnőnkkel találkozunk, különben lehet, hogy nem engednek el. Suliban: elfelejtesz megcsinálni egy házit, a tanárnak meg azt mondod, csak otthon felejtetted a füzetet. Randi, mozi: „Tetszett a film?” Halálra untad, de nem vallod be. Orvosnál: „Fáj, ha itt megnyomom?” „Nem” – feleled, de közben ordítani tudnál. Vizsgán: „Nem tanult?” „De, csak ez most nem jut eszembe” - lövésed sincs, mit kérdeznek tőled, sosem hallottál még róla. Nem akarsz megbukni - hazudsz, ez így még érthető is. És így tovább, rengeteg példát lehetne felsorolni.
Vannak persze helyzetek, amikor nem lenne etikus igazat mondani, például néha az oltárnál. „Kitartasz mellette jóban, rosszban...? Szeretni és tisztelni fogod...?” Ugye, hogy senki nem mondja azt, hogy „Nem, csak apát akarok a gyerekemnek?”. Vagy „Anyagi biztonságra vágyom”. Esetleg „Csak így menekülhetek meg otthonról vagy bármi más elől”.
De ha tegyük fel, van egy barátság, szerelem vagy akármilyen kapcsolat, és van egy harmadik, akit kedvelünk, ő viszont nem, de ezt tagadjuk előtte, mert nem akarjuk megbántani, vagy direkt tettetjük, hogy a harmadik nem jelent semmit, csak mert nem akarunk vitát, netán a másikkal vagyunk ál-kapcsolatban és a harmadik az igazi, akkor... ez tényleg jó így? Miért nem mondjuk el a bizalmasunknak, hogy figyelj csak, én jóban vagyok azzal, akit utálsz? Miért kell kétszínűsködni? (Tisztelet a kivételnek, aki felvállalja, és vállalja a következményeket is.)
Miért nem valljuk be? Miért nem vállaljuk fel? Mi a franctól félünk?
Ha a rajongásunk tárgya (személye) különbözik, sőt, a hideg ráz, ha a másik olyan valakiről áradozik, akit nem bírunk elviselni, miért nem kérjük meg, hogy ne előttünk tegye, és miért hazudjuk, hogy „Ja, szerintem is jó”? Csak azért, hogy ezzel is kerüljük a konfliktust? Na ne már...
Miért nem mondjuk meg, ha csak le akarunk valakivel feküdni, jobb inkább szerelmet hazudnunk? Úgyis kiderül az igazság.
Miért nem valljuk be, hogy a legjobb barátnőnk pasijáról, férjéről ábrándozunk? Mert ez sem helyes, vagy mert nem akarjuk, hogy haragudjon ránk?
Miért álszenteskedünk, miért hazudunk? Miért nem ordítunk, ha fáj, hányunk, ha nem ízlik, és dühöngünk, ha rosszul esik???
Tényleg azért, mert kímélni akarjuk a másikat? Miért nem jobb az őszinteség?
Tudom, hogy van kismillió ellenpélda meg remek magyarázatok (vagy kifogások), de hosszútávon is tényleg megéri? Mennyivel leszünk többek vagy jobbak tőle? Mert menőbbek kétségkívül… Komolyan ez számít? A mai világban biztosan. Csak van, amelyik eset nem megbocsátható. Erre sokszor már csak akkor jövünk rá, amikor késő.
Persze, akinek nem inge…
