Mágnesek

Mágnesek

Mint két pólus a két féltekén,

olyanok vagyunk mi; te meg én.

Különbségünk tőlük csak annyi,

mi nem vagyunk oly távol... ennyi.

Belém rögzült az első pillanat,

mely szívembe súgta azon titkokat,

melyekre lelkem mindig vágyott.

Általad végül ez is megadatott.

Pont, mint holdfény cikáz át az égen,

mi nappal neked, lehet, nekem éjem,

még sincs köztünk oly rémes taszítás,

mit ne oldhatna porrá ez erős vonzódás.

Egész elképesztő… Sosem hittem volna,

hogy összefonódhat így két idegen sorsa.

Áldom azt a napot, melyen részem lettél,

habár ezért, igaz, sokat nem tehettél.

Nem mirajtunk múlott. Inkább a végtelen,

titokzatos sors az, mely kötetlen

kötelekkel tapaszt töretlen egymáshoz.

Fő, hogy közben hűk legyünk magunkhoz.

Homokóra

Homokóra

Nesztelen peregnek az idő apró szemcséi,

könyörtelen, gyötrő lassúsággal hagyva,

hogy létünk igaz, őszinte reményei

éppily csendességben váljanak valóra.

Hallunk egy szót. Suttogja azt a hang,

mégis arra vágyunk, mikor halljuk megint.

Sokszor ismétlődve ez ad majd dalt,

mire szívünk többé sosem csupán legyint.

Zaklatlan úton, sűrű, vékony alagútban

fogynak el a vánszorgóan telő percek,

mígnem máris múlttá alakulnak nyomban,

kivéve a boldog, gyönyört sejtő, örök emlékek.

Mivé lesz az idő? Mi végre telik el folyton?

Tán csak türelmünk teszi próbára…

Ennek dacára sem tartjuk meg, mi fojtón

szögesdrótot hurkol leendő óráink nyakára.

Várakozásunk ellen, mi végtelennek tűnő,

tovább figyeljük a homok által fogyó éveket,

s hűn felizzik bennünk a tiszta, boldog jövő,

mely tálcán nyújtja felénk az áhított életet.

Nyílt titkok

Nyílt titkok

Sejtelmes, elsúgott, hitet adó szavak

adják nyíltra tárt lelkemnek, mit kaphat.

Hálám a messzi végtelenbe réved,

szívem, érzem, ezúttal sem téved,

illanó kínokkal vígan harcba is száll,

s Hozzád boldog mosollyal hazatalál.

Látható lépteim más irányba futnak,

de érzéseim ettől ugyanúgy rád hatnak.

Nem csillapszik, míg választ kap reményem,

Te táplálod éhét, nem elmúlt félelmem.

Veled vagyok egész. Nélküled csak néma,

törött szárnyú semmi, ijedező, s léha.

Bár nem lát ránk a világ, elzárjuk magunkat,

akárcsak bolondos, jól őrzött titkokat,

belül, együtt éljük meg a varázs-mámort,

mely közelebb hozhat minden olyan távolt,

mit eddig képtelennek hittünk. Tán féltünk,

hogy néhai sok csalódásunk mérgezi szerelmünk.

Kivirágzott a menny, a pokolnak nyoma sincs.

 Összes bújtatott pillantásod éppoly ritka kincs,

mint gyengéd érintéseid mámoros máglyája,

szívem lüktetve dobban, szinte szétszakad hártyája.

 Tőled kapom a jót. Felszikrázó fényekkel beborítva,

kéz a kézben, örömben élünk rejtett kis zugunkba.

Erősebben

Erősebben

Mocskos szavak kimondatlan harsannak fel újra.

Kemény való megfontoltan harcol és kezd újba,

mit nem szennyezhet már acsarkodó vonítás.

Hogy ki is az erősebb közülünk, az nem vitás.

Kíméletlen tombol, majd gyáván megedz az élet.

Repedő csónakom nem először kap egy ilyen léket.

Rég belefásult ez értelmetlen csatákba, mégsem adja 

magát könnyen. Nem megy önként, vígan a halálba.

Küszködhet ellenem minden, mit dúl a vihar,

csalódott, és szánni való játéka nem felkavar,

éppen hogy nem! Inkább csupán erőre késztet ismét,

hogy ne csak lássam, át is lépjem az alagút végét.

Kitárt karral közeledem az üvöltő fény irányába,

megragadom a kötelet, mely a végéhez húz, a kijáratba.

Lerázom magamról gyors az összes oly koncot,

mit ellenség rakott rám. De minek…? Én nyertem a harcot.

Mosollyal

Mosollyal

Mosolyogva könnyebb átvészelni a bajt,

akár pusztító tengeren kikerülni vihart.

Hiába leledzik a szívedben mély rengés,

nem állja utadat, ha van veled nevetés.

Nézz körül, és érezd, telítődj látvánnyal,

ne törődj senkivel, se rosszal, se kárral,

mi rombolni igyekszik benső boldogságod,

vérbe fagyasztani szédítő vidámságod.

Szállj szembe a széllel, fokozd tovább kedved,

kerüld ki a gonoszt, kit főleg úgy ismersz meg,

hogy képtelen husánggal dobálózik feléd,

de hiába. Míg van kellő értelmed, az megvéd.

Másnak nem ily könnyű, te írd csak saját sorsod,

ne vedd nyakadba azt, mi nem személyes gondod.

Hagyd, hogy kitombolják magukat a szellemek,

úgyis elunják majd. Ha rájönnek, hogy tehetetlenek.

Nem szab gátat semmi a feltáplált reménynek,

sem üdítőn édes, viszonzott szerelemnek.

Cirógató ölelés és mosolygó pillantás ad alapot

végtelen jövőnek. A múltnak pedig véges kalapot.

Sajnálom

Sajnálom

Őrült rögeszmékkel bombáz a képzelet,

mégsem lehet méltó célpontod neked

senki, ki valaha bármit is számított.

Sajnálom, ha hited hű szavakkal ámított.

Felnőtt fejjel tudhatnád már régen,

gyermekded önzéssel nem lázítod vérem.

Csalódtál, de tudom, fájdalmad csak álca,

sajnálom hibádat. Már nincs ki megbocsássa.

Méltóságod érdekeden alul csorba.

Menj most, állj csak be szépen a sorba,

s engedd élni, kit valaha tán szerettél.

Sajnálnálak, ha nem tudnám, hol vétettél.

Bánatod, ha volt is, gyorsan elmúlt,

dühöd tapasztott lelkedre nyers bosszút,

ám terved téves. Nem lel rám szíved átka.

Sajnálom… mérges nyilad nem találhat célba.

Mosolyogva nézem, ahogy tanácstalan küzdesz.

Kíváncsian várom, akkor mihez kezdesz,

ha ráébredsz, mit teszel. Rontasz helyzeteden.

Sajnállak, ha ily sok gyűlölet ül életeden.

Nem bánt

Nem bánt

Utunk szűkös ösvényeken halad,

ám szerelmünk abból fakad,

mi bennünk szilárdítja hitünk.

Nem bánthat az, amit kerülünk.

Pontos léptekkel haladunk egy célig,

nem állíthat most meg senki félig.

Sötéten ragyogó ékkövekkel cicomázva

sem bánthat az, kinek maszkja álca.

Tombolhatnak mellettünk torz rémek,

átkozhatnak lélekben holt lények,

lepereg rólunk a dúlt ciklon bosszúja,

nem bánt többé. Nem gondolunk múltra.

Valaha volt árnyaink tovatűnnek,

egy szép marad ott velünk: a felleg,

mely szirmokkal párnázza életünk.

Nem bánt semmi, akármerre megyünk.

Nyílt titkok

Nyílt titkok

Sejtelmes, elsúgott, hitet adó szavak

adják nyíltra tárt lelkemnek, mit kaphat.

Hálám a messzi végtelenbe réved,

szívem, érzem, ezúttal sem téved,

illanó kínokkal vígan harcba is száll,

s Hozzád boldog mosollyal hazatalál.

Látható lépteim más irányba futnak,

de érzéseim ettől ugyanúgy Rád hatnak.

Nem csillapszik, míg választ kap reményem,

Te táplálod éhét, nem elmúlt félelmem.

Veled vagyok egész. Nélküled csak néma,

törött szárnyú semmi, ijedező, s léha.

Bár nem lát ránk a világ, elzárjuk magunkat,

akárcsak bolondos, jól őrzött titkokat,

belül, együtt éljük meg a varázs-mámort,

mely közelebb hozhat minden olyan távolt,

mit eddig képtelennek hittünk. Tán féltünk,

hogy néhai sok csalódásunk mérgezi szerelmünk.

Kivirágzott a menny, a pokolnak nyoma sincs.

 Összes bújtatott pillantásod éppoly ritka kincs,

mint gyengéd érintéseid mámoros máglyája,

szívem lüktetve dobban, szinte szétszakad hártyája.

 Tőled kapom a jót. Felszikrázó fényekkel beborítva,

kéz a kézben, örömben élünk rejtett kis zugunkba.

Félelmetes éj

Félelmetes éj

Árnyak. Sötétlő, rücskös ágak.

Csupaszra cibálja őket a szél.

Álmok. Felderíthetetlen vágyak.

Megközelíthető-e velük a cél?

Baljósan riadt csendbe zakkan

egy vadállat gyorsan ugró lépte.

Becserkészi-e őt valami halkan,

mielőtt menekülő-útvonalra lépne?

Felhők. Tépdesve szakadnak ki

egymásból. Nem igaz már, mi volt.

Foltos, arctalan, borzongató semmi

lobbanó táncot rop. Törik a Hold.

Halálos szerelem

Halálos szerelem

Jött, mint semmiből a vihar.

Nem éreztem rossznak,

mint szívemből kifacsar...

Nem is volt az. Szép volt.

Mint büszke hómezőn a fagyal.

Megigézett. Éreztem a csodát,

mely eddig a lényem

soha nem járta át.

De meg is sebzett. Fájón.

Ám nem kívántam a halálát.

Elmém oly sok harcba tévedt

dúlt szívemmel,

melyből a sok képet

kitépni nem lehet.

Nélküle nem élet az élet.

Kevés volt szó. Kevés az akarat.

Holttá dermedt lélek

még mi újat mondhat?

Máshogy kellett volna, érzem.

Elértük volna, s szív sem szakad.