Homokóra
Nesztelen peregnek az idő apró szemcséi,
könyörtelen, gyötrő lassúsággal hagyva,
hogy létünk igaz, őszinte reményei
éppily csendességben váljanak valóra.
Hallunk egy szót. Suttogja azt a hang,
mégis arra vágyunk, mikor halljuk megint.
Sokszor ismétlődve ez ad majd dalt,
mire szívünk többé sosem csupán legyint.
Zaklatlan úton, sűrű, vékony alagútban
fogynak el a vánszorgóan telő percek,
mígnem máris múlttá alakulnak nyomban,
kivéve a boldog, gyönyört sejtő, örök emlékek.
Mivé lesz az idő? Mi végre telik el folyton?
Tán csak türelmünk teszi próbára…
Ennek dacára sem tartjuk meg, mi fojtón
szögesdrótot hurkol leendő óráink nyakára.
Várakozásunk ellen, mi végtelennek tűnő,
tovább figyeljük a homok által fogyó éveket,
s hűn felizzik bennünk a tiszta, boldog jövő,
mely tálcán nyújtja felénk az áhított életet.
