Fura kép
Szelíden havazik a tájon végig a szél.
Álomtalan éjem egy csodás regét mesél.
Apró lábnyomok tarkítják hófehér ráncait
a tájnak, bánatunk ettől ledobja láncait.
Kedvesen simogat végig az új dallam,
magamba olvasztom, s odasúgom halkan:
„Ne hagyj magamra, túl őrjítő az élet,
nélküled sosem tudom, hova, merre lépjek…”
Nem szól a csend. Vakítón tűz felém a semmi.
Megpróbálok – kérésére – így is boldog lenni,
de tanácsosom nincsen. Tehetetlen állok,
karom az ég felé nyúl. Zárt szájjal kiáltok.
Meglepő a rám hulló hópihe hidege.
Kinyitom a szemem. A látvány ereje
megdermeszti testem. Nem moccanok.
Bár belül még hallom, már nem is sikítok.
Nyugalom jár át, mélyen átszövi porcaim…
Tudom, nem kell rejteni védtelen orcáim.
Mindent felfed a hó, nem eltakar, mint kéne.
S így tolul szívembe lelked halk reménye.
