A várakozás pokla
Belső gyötrelmeim kétséget élesztenek,
mi van, ha nem bírom tovább nélküled?
Őrjítő magányba zárva vergődik a szívem,
mikor jő el az idő, beteljesítendő a végem?
Vágyom csókod, simítson újra lágy érintésed,
öleljen át karod, perzseljen szét féktelen tüzed.
Porrá akarok újra égni a szenvedélyben,
csatát vívni Veled lelkes örömmel itatva,
hamuvá halni, és feltámadni a szerelemben,
falak közt őrjítő, tomboló hurrikánt kavarva.
Emlékeimre alapozva egyre bizton érzem,
ismétlésünk nem várat már sokat magára.
Megborzongom hangod, elveszek szemed legmélyébe,
lelkedig látok, s benne magam, kire figyelmed réved.
Megszűnik lenni a világ, akár azon napok nemcsak egy éjében,
kiváratott vággyal szikrázik fel bennünk az, mi nem téved.
Igazi, kimondatlan, mégis kiáltozó szavak őszinteségében
remeg egész testem. Átélem, s igen, megint, akarom közelséged!
Pokoli a várakozás, de ha a múltkorra gondolok, megéri,
szívünk-lelkünk majd felszabadultan boldoggá simul,
a tökéletes újra-pillanat megint összetartozóvá válik
bennünk; arcunk, kezünk, bőrünk szorosan egymáshoz szorul.
Kétségünk semmivé oszlik, szerelmünk örökkévé változik,
s ha úgy akarjuk, még nagyon-nagyon sokáig nem csitul.
