Olthatatlan
Befelé figyelek. Tompán zúg testem hű motorja.
Lelkemet a vihar kíméletlen ide-oda sodorja.
Választani nehéz. De tán nem rajtam múl a döntés.
Megírja magát az élet. Amint érvénybe lép egy érzés.
Mély levegőt szívok, gyorsan áramlik a tüdőmbe.
Úgy kéne ezt is csinálnom, ne vegyüljön üröm az örömbe.
Kérdés feszít szét belülről, egy, mi elhozza a jövőt…
Remélem, hamar lelem meg a választ, mely majd mutatja őt.
Reszket egy utolsót a kezem, kinyújtom felé a karom.
Valami erő vonz oda, ám nem biztos, hogy igazán akarom.
Lépek egyet hátra, de mintha betonfalba ütköznék,
így nem menekülök el többet. Tán előre van a menedék.
Tétován tekintek szét magam körül a semmibe,
óvatosan araszolnék valamerre… lassan bármerre.
Kívánom, meteorként zuhanjon végre rám a megoldás,
mielőtt eszem vesztem. Vagy csak zúgjon fel egy suttogás…
Halvány szél dereng fel messzi horizontomon.
Tán az lesz, mit vártam. Most várom, közelebb kússzon.
Mint sikló, tekeredik rám a végzet, és fojtogat,
kényszerít, hogy kimondjam őszinte vágyamat.
Hangtalanul felsikoltok, bár ismerős a helyzet,
de nem hittem volna, hogy ily félelmetes lehet.
Megijeszt az erő, mely letaglóz, mint először,
földre szorít, hozzám tapad… ezt akarom. Igen. Még többször.
