Küzdelem
Érzelmeim csúcspontjára érve
veled tökélyesre fokozódott a lét.
Nem volt szükség, szívem esdve kérje
próbáljuk megtartani, mi ily szép.
Kéz a kézben íveltünk egyenest felfele,
kizárva közülünk azt, ki be nem fér.
Majd túl könnyen omlott rommá a vár,
melyet lobogó teljességünk emészt.
Éreztem, nélküled jövőm eztán kopár,
akarom-e magamévá tenni e félszt?
Tudtam, fel kéne adnom, ijedtem, hiába már,
de szívem törten is lángolt, idenyújtván reményt.
A tűz majdnem kialudt, léptem hátra
kettőt, fájdalmam repeszei bőröm alá égtek,
egy kis dac mégis ismét parázzsá szította
a lángom, mely hamar hűlt szívembe tévedt.
Előretörtem, minden mást igába taszítva,
s érzem, kitartásom máris jutalomra ébredt.
Poklaimból talpra állva letaglóz ez az akarat,
büszkeségem megalázkodottan várja a szót.
A reményt, melyből könyörgés nélkül is kap.
Eggyé válik a Mi, nincs szükség úgy a kintre,
egy irányba figyel főleg,
idővel majd már csak az idebentre.
Zavaró küszködés tompítja az élét,
de ami a rosszak után is tartós maradt,
hűen megtartotta fényét.
Bizalmam felkelt romjaiból, nem remeg meg többé,
edzetten áll ellen szélcsend után a küszködő viharnak,
s tudom, bármit ígért odaátra, a most nem válhat köddé,
hisz halálom ellenére volt bennem érte akarat.
Nem kihívás kellett, lényem legmélyéről akartam őt,
nem sértett-bújkálva menekültem,
bátran nem dobtam be a törölközőt.
Elengedett volna, ha hagyom,
hajszálon múlt csupán maradásom,
de túl erősen győzött le már jó előre,
s két vállra fektetett őszinte szerelme.
Hibánk mellékága, sőt, tán oka nyugtató-gyorsan fakul,
kiderül, kinek fontosabb ő végül;
ki soha addig nem vágta még arcul,
jobban szereti önmagánál,
többet ad, mint valaha bárki,
és hosszas megfontolást mellőzve
nem hagyja a hiba miatt veszni,
növekvő reményt, közös, boldog jövőt bízva,
a kezdetinél is sokkal kitartóbban harcol.