Post mortem
Átlátszik testemen a fényesedő napfény,
felhőként lebegek ábrándszárnyakon ide-oda,
nem csúszik alattam a porcelánszerű jég,
nem repeszti meg szürke kísértetem súlya.
Véget ért az élet egyik zaklatott fejezete,
most egy új állapot kezd el gyöngybetűvel íródni,
nem hív többet harcba a szív kedvtelése,
nem lesz lelkem, mibe mindez bele tudna szívódni.
Csak nézek körbe a semmi homályos peremén,
hangtalan kiált hozzám egy még reszkető élet,
nem akarom, hogy elburjánzzon benne a remény,
így együtt érzőn én is csak annyit súgok neki: félek.
Leráznám magamról mind az égő pernyét,
mely akaratlanul is ál-testem áztatja,
lepedőként lepne be a sűrű árnyék,
ha holtomnak volna még bármi látszatja.
Feltámadni vágyom, új, szebb létet keresek,
hamuimból egyre inkább kifelé haladok.
Mégsem szakadok el véglegesen tőletek,
míg tiszta szívből fakadó döntést nem hozok.
