Várj
Várj! Ne szaladj még olyan messze…
Lehet, hogy a minden nincs is elveszve.
Remény mindig kell létezzen, életben,
akárcsak dobogás haldokló testünkben.
Feléleszteni vágyom a szót, a lobogást,
szemedben azt az apró, ismert csillogást.
Vágyni vágyom az érintést, nem feledtem,
mily féktelen borzongást váltott ki belőlem.
Akaratom tompa, belevesznék a jövőbe,
de a jelen még kötöz… Nem látom előre,
mit hozhat a holnap. Így csak egyet kérek:
Ne rohanj el messze! Várj még picit, kérlek…
Türelmed igaz bizonyítékával a kezemben
élem, amit kell, mert ott leszel szívemben.
A sors foglyai vagyunk, jóvá nem mi írjuk,
miket tettünk, de… ki kell, hogy bírjuk.
Megígértem, én maradok távol, de nem lehet…
Visszahúz valami. Szívem beleremeg.
Bocsásd meg e vétkem, immár itt sem vagyok.
Mindnyájunknak inkább távolságot hagyok.
De várj… Kérlek, ne menj olyan messze.
Higgy a lehetben egy kicsit. Tán nincs minden elveszve.
