Tehetetlen
Próbálkozom, de nincs merszem,
tökéletesen elveszettem eszem.
Kétkedve vizslatom magam a tükörben,
torzítja a képet, holott reméltem,
nem csorbul rám ilyen átok,
inkább véget ér a bizonytalan,
s bebizonyosodik: nem hiába várok.
Képtelen remegő szívemmel
szeretem azt, ki törődött lelkemmel,
kedvesen vigasztalt túl-törékenységgel.
Most elfordult az igaz, utunk
nem ágaz talán már egybe,
kívánom hogy egyszer valaha még
érdemes lehessek e kegyre.
Én ronthattam, s hibám örökké kísér,
a jövőm kínja úgyis untalan utolér.
Bánatom teljesen letaglóz, és nem vér
színezi szívem. Inkább jeges vízzé
változó érzelem. Nem tudhatom,
merre hord bennünket a szél,
de egyet igen: tiéd a holnapom.
Reményem apró üvegszilánkjait,
nem tagadhatom arcom keserű ráncait,
megcsörgetem szívem örökké-láncait.
Kifakul a világ, botorrá válik az ész,
merész elhatározásom botlik,
térdre esik e szenvedély tüzében
testem, de össze, remélem, nem omlik.
