Felhők
Segít a szél, hogy átússzatok az egemen,
hulljon belőletek eső, ezt nem remélhetem.
Csapzott égzengésként tépjétek szét a szívemet,
megölve kínzón mindent, mi benne szeretet.
Formázzátok a szenvedélyt, mi mélyen megkísért,
hajítsatok dörgő szürkeségbe, hadd harcoljak életért.
Küzdelmem elvakító villámokkal kínoz, ördögöm
élvezi, szétszakítja bensőm, kínpadra dobva örömöm.
Rohanvást menekülök egyre távolabb tőletek,
mégis jön aztán valaki, s a lelkem gyors megremeg.
Elpusztul a fellegtömeg, mely sírón burkol körbe,
kiáztat rosszakat mélyemből, meghalnak mindörökre.
Hovatovább csak szótlan bámullak titeket,
szárnyaltok át az életemen, benneteket nézlek,
s lüktetni kezd halántékomon a felismerés,
minden, mit eddig elégnek hittem, bőven kevés.
Egy-egy felleg egy-egy sorsot áldoz oltárára,
igyekezzünk úgy létezni, hogy egyikük kárára
se menjen, mit érzünk irántuk aktuálisan, teljesen,
hisz érző emberként haladnak át velünk az életen.
