Gyilkosság
Ma igen furcsát láttam az erdőben sétálva...
Ráborzadtam, hogy milyen egy örökzöld halála.
Pár éve még szívtam jó, gyantás illatát,
ma megtaláltam csúnya, gondozatlan sírját.
Dermedten álltam a tény előtt; ez lesz, ami örök?
Hová tűnnek így majd szívünkből örömök?
Leforrázott egy indulat, mivé lesz most majd a világunk?
Ha nemcsak látványosan, titkon is tapossuk virágunk?
Ezt mondta szinte a róka is Exupéry meséjében,
ha sorsod vállaltad valamiért, ne hagyd, hogy csak úgy elvesszen.
Döntéseink gyengék, de harcot dúl bennünk akarat,
spontán ölelésünk mégis egyedül önzésből fakad.
Halálig űzünk egy tárgyat, embert, állatot és érzést,
míg térdre nem rogy előttünk, bevallva azt is, amit nem vét.
Győzelmünk fényes felette, diadalát üli a vágy,
hogy mi még több életet tegyünk tönkre, igyuk a halál szagát.
Akár a fenyő, ami látvány a rengetegben gyötört,
eloszlik a felhő, pedig ontott magából örömöt és gyönyört.
Véget ér valami. Gyomrom súlyos görcsbe rántja a fájdalom,
az elmúlásnak mindig, minden végzetes formája borzalom.
(a kép közepén néhány éve még egy fenyő volt, most már csak a csonkja)
(ugyanez az erdőrészlet egy régi télen)
