Befejezetlen

Befejezetlen

Fájón, zaklatottan kong bennem a semmi…

Szeretnék e pokoltól mielőbb távol menni.

Harcát megvívta a lelkem, mégis kiürültem.

Halottá lett minden: a testem és a szívem.

Bárcsak ez az egész egy rossz álom volna,

s az ébredés rántana vissza csatasorba…

De óhajom kevés. Magamban nyöghetem kínjaim,

és hiába nyeldesném, szétolvasztanak könnyeim.

Nehéz a búcsú. Túl mélyre ivódott belém az érzelem

eme színes kavalkádja. Ezt még az értelem

ezer hős oszlopa sem támaszthatja tovább.

Hiába vágyja minden porcikám, bár lenne még korább.

Korább, mikor érintésed lávává oldotta vérem,

mikor ölelő karodban úgy éreztem, hogy légzem.

Korább, mikor szökőárként zubogott fel vágyunk,

mikor pillanatok alatt fedett máglyává vált ágyunk.

Nem férkőzött burkunk alá soha a külvilág,

hol együttlétünk nyomán kinyílt a szívvirág.

Perzselnek az emlékek, s azt kívánnám újra,

csak még kicsit te is, gondolj velem a múltra.

Visszapörgetni nem lehet az idő kerekét,

csak megfogni a homályba vesző jövőnek kezét.

A köd még mindig itt ül rajtam, nem tágít.

Máshogy csinálnék mindent, de sajnos már nem számít.
Dadogó léptekkel haladok göröngyös pályán,

és igyekszem tanulni saját létem kárán.

Mégis, ha felnézek az égre, s szépre formázok egy felhőt,

reményem feléled. Még kicsit veled írom az időt.