Ütközet
Sors! Gondolkodtam, kesztyűd felvegyem-e,
ez a fura „csata” tényleg nyereményért megy-e…
Végül nem tűnődtem tovább: igen. Nem hagyom,
hogy bosszúd sebezgessen. Ütközetem megvívom.
Tényleg párbajra akarsz hívni, Élet?
Te nem vagy több egy futó árnynál.
Megjártam én már a poklot is, érted?
Nem tudsz több fájdalmat okozni a vártnál.
Keserű könnyek rég felszáradtak rólam,
a lelkem nyeregben, szívem új dobogásra kész;
ami történt, elmúlt – a múlt meg már hol van?
Hiába kínzol, nem sikerül, érzed? Mert ennyit sem érsz.
Összes porcikámban erősebb vagyok nálad.
Feküdtem már sírban, de kilökött magából,
s életre kelt szívem most is inkább támad,
nem hagyja, hogy tétlen veszítésbe sodorj.
Küzdelmeim égetnek ugyan, sátánian, belül,
de harckedvem ettől még több lángra lobban!
Csináld csak nyugodtan, és végül kiderül,
ki lehet az, ki a szerelmet kiérdemli jobban.
Ha nem létező mérgem leperegne rólad,
nem küszködnél, hogy e kínokat nyakamba rakd.
Kiállnál elém, nyíltan, győzelemre készen,
vagy büszke vesztesként fogadnád győzelmem.
Bizonytalanság rejlik zilált átkaidban.
Hol voltál eddig? Hol gyűjtöttél erőt e csatára?
Sajnállak, de még e mély szánalmamban
sem hagyom el önmagam. Vergődhetsz, hiába.
Ha végül mégis én volnék a vesztes, fejem felszegem,
nem bánok semmit, mit őszinte, mély szerelemmel tettem,
és elhagyom a bástyám. De csak érted nem teszem,
azért, hogy neked célodig könnyebb dolgod legyen.
A gyermeteg csatát eztán nem nyíltan folytatom,
méltóságom őrizve haladok tovább vágyott utamon.
Mit falakra firkálsz, nekem címezve, fel sem veszem,
annyit nem érsz, hogy el bírd venni tőle a kedvem.
Majd ha bizton tudom, mást akar, s nem engem,
megragadom vértem, és elfogadom sorsom,
de míg ő tölt ki, amíg viszonzottan ő az én életem,
addig, sajnálom, nem adom fel miattad a harcom.
