Ki tudja…
Képlékenyen éljük az életünk,
bármi jöhet, ami felkavarja,
de előre erről sohasem tehetünk,
mindig láthatatlan a sors útja.
Tán hibát halmozunk hibára,
adott akaratunk erősebb mégis,
később meg belátjuk, hiába,
„ez egyszer tévedhettem én is”.
Nem lehet idejében sejteni,
hogy mi lesz, mi elbizonytalanít;
tökéletesnek hitt létünk részei
darabokra hullnak. Ez nyugtalanít.
Ijedten tekintünk majd körül,
honnan e váratlanul jött őrület?
Szívünk azért meglehetőst örül:
porrá tört egy már kiforrott kövület.
Ránk omolhat, ám élőbb, mint a holt;
jöhet egy idegen, teljesen új érzés,
s minden, mi eddig konkrét volt,
most már sokkal több mint kérdés.
Ki tudja, elbotlunk-e majdan
a legelső, még lankás dombokon?
Bízzunk inkább: akárcsak mint hajdan,
most is túl fogunk jutni a gondokon.
