Tehetetlenség
Szikrát ont rám a nap, de esőt a felhő.
Felszállt rólam a köd, mégis úgy érzem, késő
bármi olyanba kezdeni, jókat érezni,
mely félő, sorsom miatt máglyán fogja végezni.
Ami elmúlt, már múlt. És nem látom a jövőt.
Csak egy színes pengét, amoly gyorsan-ölőt.
Le akar rám csapni, meg nem állíthatom,
késleltetném csupán, de... tán nem is tudom.
Oly sokszor mondtuk ki, nem lehet csak ennyi,
szívünkben, legmélyen nincs már szinte semmi,
más, csak ez. Ám az élet nehéz. Sodrai kínoznak,
egy sejtem sem akarja, mégis rám nő e kárhozat.
Akarlak téged. Akarom, hogy csak mi…
Ám nem-választott utam nem lehet becsapni.
Menekülnöm kéne, tőled is távolabb, mint tőle,
hogy ne rakjak rád olyat, mi áldozat-terhe.
Kívánnám még egyszer ízlelni ízedet,
mégha elvakít is, meglátni fényedet.
Simítani lágyan egymás hevült bőrét,
s megőrizni mélyen mindezen jók képét.
Ám az időm véges. Létem harcolni kényszerül,
jövőm, bár nem vágyam, torz várólistára kerül.
Gyötrelmem hősen viselem, hátha még elkerül,
s ha tudok netán élni, az nemsoká kiderül.
