Mint az ősz
Mindig féktelen szenvedéllyel kezdődik,
csendesen, apránként teljessé alakul,
majd ezer színe megkopik, s elmúlik,
a sírja tetejére a fagyos tél arca borul.
Először még tarka levéltömeg jelzi,
s a forró szél illata is sokat sejtető,
boldog létét ezer varázsszín képezi,
ó, igen. Az ősz ismételten eljő.
Tiszta, bűbájos zöldből kuszálódik,
sárga alkony vonja be halkan peremét,
majd aztán egyre véresebbre erősödik,
s később barnává fakulva halványítja élét.
Akárcsak a szerelem. Lángolva indul el
hosszú, végtelen útjára, míg el nem korcsosul,
az igazi és örök mégis az, ha szívedben terül el
életedben utoljára, s onnan soha ki nem fakul.
