Ki az éjből
Látok egy fénysugarat a mezőn,
de láthatatlan irányokba mutat…
Nagy merészen átvágok az erdőn,
az összes árny már rég utánam kutat.
Nem menekülök el előlük, érzem,
itt nem kell semmi gonosztól félnem.
Elreppen felettem valami suhogó…
Szívem hasonló sebes iramban vágtázó,
mikor megpillantalak a sötétben.
Eddigi létem el is törik bennem menten.
Hagyom magam vonzani a közeledbe,
az óhajom, bár nézhetnék már szemeidbe.
Odaérve hosszú, örömteli mosoly fogad,
s e pillanat örökké tartó része elragad.
Nem érzem lebbenni már a szelet,
nem komor körülöttünk az éjszaka,
nincs, mi megzavarhatja ezt a percet,
nem ez lesz létem sóhajtó végszava.
Gyengéden reám simítod a kezed,
s el se kell súgnod; átélem szerelmedet.
